Korunk paradoxona – avagy mennyire sokkolnak a reklámok!

Műanyag flakonnal kb. 40-50 évvel ezelőtt találkozhattunk először a háztartásokban. Addig olyan használati tárgyakat használtak őseink, amelyeket a végletekig kihasználtak. Ilyen volt például a tejesköcsög, az alumínium ételhordó, melyben vitték magukkal az aznapi élelmet a mezőre, erdőre.

A gyors fejlődésnek köszönhetően egyre nagyobb hangsúlyt kapott az egyszer használatos, eldobható ételtartó és italos flakon. Sokan az eldobhatóságot, szó szerint értve laza mozdulattal árokpartra, folyópartokra és közterekre dobják azt. Tulajdonképpen hiába fizet gyakorlatilag mindenki valamelyik szolgáltatónak szemétdíjat, a reflexek megmaradtak, talán ezért lett ilyen szemetes ez az ország. A magyar ember csak a saját birtokával foglalkozik, nem úgy, mint a nyugat-európai. A skandináv országokban rend van, akárcsak Németországban, ahol még egy csikket, rágógumit sem dobnak el közterületen. Az, hogy szemetelünk vagy nem, a szemléletünkön múlik. A megelőzés a legfontosabb, és ha már mindent megtettünk, hogy ne is keletkezzen hulladék, csak attól kezdve lehet az újrahasznosítással foglalkozni, és ha már ez sem megy, akkor kell a szemetet biztonságosan ártalmatlanítani. 

Miért fontos a megelőzés? A hulladék keletkezése, attól függ, mit vásárolunk, és a tárgyainkat, csomagolásainkat meddig használjuk. Az viszont, hogy mit veszünk meg, már régen nem a szükségleteinken múlik, hanem azon, mit adnak el nekünk. A statisztikák azt mutatják, a reklámok jól működnek, hiszen szinte minden reklámozott terméket megveszünk.
Egyre több reklám célozza meg a gyerekeket is. Bár saját keresetük nincs, mégis számottevő vásárlóerőt képviselnek, mert ügyes érdekérvényesítők. A szüleikre legalábbis nagy hatást gyakorolnak. A boltok úgy vannak berendezve, hogy miközben sorban állunk a pénztárban, körülöttünk édességhegyek magasodnak. Figyeljük csak meg! Az édességek a gyermekek szemmagasságában sorakoznak a polcokon, így könnyen észreveszik azt. S ha valamely szülő ellen tud állni gyermekének, hamar kudarcba fullad a kasszánál. A pénztárak melletti oszlopok ugyan is hagynak még egy esélyt a gyermekes szülőknek, hogy megvásárolhassák a gyermekek számára fontos, ám kevésbé egészséges édességet.

Megváltoztak a fogyasztási szokásaink. Az életszínvonal növekedik, de nem biztos, hogy az életminőség is. Egyre inkább eltűnnek a tartós használati cikkek, és teret hódít a gagyi. A tárgyak nagy többsége egyszer használatos, ha elromlik, eldobandó. Ma az ár nem az anyagot, a belefektetett munkát takarja, inkább a belefektetett marketinget, reklámot, és a csomagolóanyagot. 

Hagyományosan a csomagolásra azért van szükség, mert meg kell védeni az árut. A baj akkor kezdődik, amikor a csomagolás marketingeszköz lesz. A külső adja el magát az árut. Fontos a forma, a szín, a felület, a márkanév, ugyanis a látvány fokozza a vásárlási ingereket, ráadásul a nagy szupermarketekben gyakorlatilag nincs eladó, a vásárló legtöbbször a csomagolás alapján választ. Visszaszorult a többször használatos csomagolóanyag, ma szinte csak a sörös- és a borosüvegeket váltják vissza. Ez nagy baj, mert lassan elfogynak azok a nyersanyagok, amelyekből a csomagolóanyagok készülnek. Előfordul, hogy a csomagolás értéke többszöröse a bele csomagoltnak. Gondoljunk csak bele, a megvásárolt előrecsomagolt szaláminak az árában, hány százalék tartalmazza az áru értékét, és hány százalék a csomagolást?! Megmondom! Az áru értéke 30, maximum 40 %, s a fennmaradó 60-70 %, a csomagolás, a dizájn és a marketing díja. Elrettentő az arány!

Manapság több ezer reklámimpulzus ér naponta egy felnőttet, és egy gyereket sem sokkal kevesebb. A reklámok azért is veszélyesek, mert tönkretehetik a környezettudatos magatartásra oktató tanárok munkáját, hiszen sokszor egészen más társadalmi-erkölcsi értékrendet sugallnak, mint a pedagógusok. A reklámcégek olyan professzionálisan dolgoznak, hogy az információk még akkor is dolgoznak bennünk, ha átsiklik a tekintetünk a reklámok fölött. Olyan iszonyatos nagy zajban élünk az információk tekintetében is, hogy nem tudjuk feldolgozni őket. 

A reklámok és a kéretlen szóróanyagok ellen még nem alakult ki a védekező mechanizmusunk. Maximum annyit tehetünk, ha a postaládánkra erélyesen ráírjuk: Köszönjük, reklám anyagot nem kérünk! Vagy addig elkapcsoljuk televíziónkat egy másik adóra! 

Szerencsére egyre népszerűbb a szelektív hulladékgyűjtés nem csak városi, de országos szinten is.
Az iparnak fontos a nyersanyag. A papír újrahasznosítása jól működik Magyarországon, a többi hulladék esetében viszont nem olyan jó az összkép. A műanyag palackoknak Európában nem nagyon van feldolgozóiparuk. A fél világ PET-palackja a Távol-Keletre, főképp Kínába kerül, ahol műszálat húznak belőle. Pulóver, sál formájában kapjuk vissza őket, sokszor hamis márkajelzéssel. A használt üvegre Magyarországon alig van felvevő-kapacitás, Csehországba szállítják. A kombinált dobozok, azaz az italos-kartondobozok egy részét Németországban dolgozzák fel, a német papírgyáraknak megéri, hogy szétválasszák a papírt az alumíniumtól és a műanyagtól, a mieinknek nem. 

Magyarországon a rendszerváltás óta van fogyasztói társadalom, ez alatt az idő alatt kevesen váltak tudatos fogyasztóvá. Sokan egyáltalán nem figyelnek sem önmagukra, sem a környezetükre, ami meglátszik egészségi állapotukon is. Hedonista, önpusztító korszakban élünk, s csak az tud ebből kitörni, aki megnézi mit, miért vásárol. 

K(áe)M