én és a víz…
Szeretem,
tisztelem, félem és becsülöm a vizet.
A
fővárosban születtem, édesapám zalai
parasztlegény, édesanyám Erdélyből
elszármazott, mai szóhasználattal élve
polgári családból származott.
Életemet
ez a két táj, ez a két vidék
határozta meg, megspékelve Debrecennel, hiszen
anyai nagyszüleim ott telepedtek le. Ott nem igazán volt
víz. Vagyis, de mégis.
A Nagyerdő, a maga csónakázó tavával , ahol
Nabakókám (Nagypapám) gyakran
megcsónakáztatott és az egyetem, az előtte
pompázó és esténként
különböző
színekkel kivilágított
szökőkutjával…
Gyerekkorom nyarait Zalában, Gutorföldén és az Egerszeg melletti Pózván töltöttem. Gutor maga volt a mennyország, tehenek, legeltetés, fejés, alig 5-6 évesen elletés…. csirkék, tyúkok, friss, meleg tojások. Habzó, tőgymeleg tej, tökös-mákos rétes, tejfölös prósza. Preis néni boltja. A kert alatt csordogáló patak. A félelmetes kishíd, amin Náprádfára lehetett átmenni. Mind, mint a múlt ködéből felsejlő emlékgömbök, melyek, mint a szappanbuborék, elsuhannak és kipukkannak. Egy marad meg, életem végéig, kristálytisztán és elmébe vésődően:
Édes, drága, tenyeres
talpas zalai nagyanyám a pózvai elmeotthonban volt ápolónő. Imádtam körülötte
sürgölődni, láb alatt lenni. Cserfes, koromfekete szemű kisgyermek voltam, akit
mindig csúfoltak, hogy : „ olyan fekete a szemed, miért nem mosod meg???” hát
én biza megmostam, a kórházi felújításhoz az udvaron heverő szépséges fehér oltott mésszel. Valaki szólt Róza mamának (Ő
volt a nagymamám), hogy mi történt és ő a maga nem kicsi súlyával repült át
értem az udvaron, hóna alá csapott, ütötte a fenekemet, szidott és veszekedett
velemmiközben szaladt a kerti csaphoz és a folyó víz alá tartva – hiába
üvöltöttem, hogy ez hideg ! - mosta ki a meszet a szememből. Lehettem vagy 3-4
éves, nem több.
Hát nekem alapvetően ezt jelenti a víz….A látásomat.
Úszni mai
napig sem tudok, pedig 6 vagy 7 úszó tanfolyamra írattak be a szüleim. Mondtam,
félem a vízet…Ennek ellenére a
víz nem
ereszt, imádom a Duna partot de belefúlok a 100
cm-nél magasabb Balatonba. És
imádattal nézem a sebes vízű erdélyi
patakokat, folyókat. És vágyom,
vágynám a
tengert…
Hát ennyi.
És ami miatt ezt csak ma írom le és küldöm el, mondhatni az utolsó pillanatban,
az az, hogy ma voltam egy on-line foglalkozáson, ahol a téma a „Vad hullámok”
volt és gondoltam, ezt még megvárom, hogy megmutassam.
papírra
vetette:
Mihálka Klári
2021, április 11. napján, Szbattán